Csapatnap

Amikor gyerekként azt mondták nekem, hogy "nahát, de megnőttél" és "hogy rohan az idő", akkor nem értettem. Dehogy nőttem! Dehogy rohan!

Aztán, ahogy suttyomban mégis egyre gyorsabban kezdett rohanni az idő, fokozatosan rájöttem, hogy idővel tényleg így érzi az ember.

Hiszen csak most...nahát, már öt éve, hogy harminc lett a csapat? És a kedvenc zöld kapucnis pulcsimat a BLCSCS 25 felirattal már tíz éve koptatom?! No de ilyet!

Ezzel a fejcsóváló hitetlenkedéssel érkeztem a jubileumi csapatnapra.

Jól van, a sátorverés azért még mindig megy csukott szemmel! Nem felejtettem el azt se, hogy kell egy bögre vízből megoldani a kéz-arc-fogmosást! (Viszont a földön ülés mintha már nem menne úgy, mint régen.)

És csak jönnek-jönnek a régi arcok, akiket csak misén látok néhanap - vagy ott se. (Neki is mekkorák már a gyerekei! ... Milyen pikk-pakk meglett a menő kis erdei kávézónk! ... És mit tudsz XY-ról...?)

A gyerekeink meg a rét másik oldalán. Néha felbukkannak. Lómaiak. Meg gallok. De leginkább cserkészek, akiket természetes élőhelyükön, a táborban figyelhetünk meg. Pont így szenvedtünk mi is a kannacipeléssel. A mi zoknink is megállt a sátor sarkában a tábor közepére. Naná, hogy valaki mindig elvágja az ujját. És milyen érdekes, hogy a fafüst illatú dezodor soha nem megy ki a divatból...

Szentmise a fák alatt, zászlófelvonás, tábortűz, őrszolgálat.

Teljesen más, mint ahogy mi csináltuk annak idején.

Pont úgy megy minden, mint harminc éve.

És ez a két mondat egyszerre igaz ránk zugligeti cserkészekre, a BLCSCS-re, pedig látszólag ellentmondanak egymásnak.

Hosszú a virágfüzér, kéztől kézig ér,
valamennyi kézen át kezdettől végig ér.

Átléptünk a hegyen, fogjátok a füzért mindkét hegyoldalon.
Lejtünk a tengeren, fogjátok a füzért mindkét partoldalon.

Szállunk az égen át, a csillagok között,
hosszú a virágfüzér kéztől kézig ér,
valamennyi kézen át kezdettől végig ér

(Weöres Sándor: Vonzás)