Archív - Sajkások útja Báthoryújváradra (vízitúra '92)

Szerkesztőségünk birtokába jutott az alábbi beszámoló egy 1992-es szigetközi vízitúráról. Ezt az alábbiakban változtatás nélkül közöljük. A mellékelt képek csapatunk kezdeti éveiből származnak. A képek helyszínére és idejére vonatkozó tippeket szeretettel várunk a dev@blcscs.hu-ra

Sajkások útja Báthoryújváradra

( vízitúra '92 )

Már több hónap is eltelt azóta, hogy a 442. sz. Báthory László Cserkészcsapat hatvan sajkása útnak indult, hogy Győrtől Cikolaszigetig kenukkal, kajakokkal bebarangolja a vidéket. Ennyi idő távlatából is élénken él bennünk azoknak az eseményekkel teli, kalandos napoknak az emléke, amelyekre egész évben készültünk. A téli hónapokat az elméleti ismeretek elsajátítására fordítottuk, majd a tavasszal amint az idő engedte - "elmerültünk" az evezős tudományok gyakorlati kérdéseiben is. Ezeken a túrákon kezdtük el magunkat sajkásoknak nevezni, tekintettel arra is, hogy a nyári táborunk alatt a 15 éves háború korabeli Komáromi Királyi Sajkás Flottilla életét akartuk megismerni. Így lettek aztán a kormányosokból vajdák, a túravezetőből pedig fővajda. De lássuk, hogy mi minden történt:

Mintha csak egy hete történt volna, hogy csapatunk egy része levonatozott Győrbe, s ott találkozott híres Boci rajunkkal, (akik nevüket a rajvezetőikről kapták: Boldi+Cián), és felderítőként már egy nappal előbb lementek. Kollektíven leúsztuk a kétszáz métert, ugyanis aki nem tudta (volna) leúszni a távot, annak azonnal le kellett (volna) mondania az evezésről. Természetesen nagyszerű csapattagjainknak ez a próba nem okozott különösebb gondot. A második közös feladat egyik társunk jegygyűrűjének felkutatása volt, amit már első nap elveszített. Sajnos ezzel a feladattal nem tudtunk megbirkózni, így végül kénytelenek voltunk gyűrű nélkül útnak indulni.

Első táborhelyünkre sötétedésre érkeztünk meg, ennek ellenére sokáig beszélgettünk a vacsora után. Másnap már a reggeli torna sem olyan volt, amilyet az ember egy táborban elképzel. Kézről-kézre repültek a fekvő helyzetű fiúk és lányok végig a hosszú soron. A reggeli után kitört a leprajárvány. Először ketten estek össze. A tábori orvos bejelentette, hogy sürgősen távoznunk kell táborhelyünkről. Sajnos későn fogtuk fel a dolog jelentőségét, mert a hajókba szállva két lepravírus is befészkelte magát közénk, így aztán hajóról hajóra fertőztük egymást, s az út második felére már a pestis is elterjedt. (A lepra két színes szivacs, a pestis három labda volt.) Mikor megálltunk pihenni, mindig fürödtünk is egy kicsit.

Ezen a napon még vacsora idejére sem voltak felverve a sátrak, ugyanis menetkészen kellett állni, mert bármikor megtámadhattak minket a törökök, így mindenkinek volt ideje fürdésre. A vacsora utáni mosogatást még megvárták (mármint a törökök), de aztán hírül kaptuk, hogy már a táborhely körül ólálkodnak. Sötétedésre már vizen voltunk. A csillagos ég alatt csöndesen siklottak a hajók. A legénység azonban hangoskodott jókedvében és sajnos a táborhelyünket a tehenek elfoglalták, így tovább kellett evezzünk a hideg éjszakában. Nagyon későn érkeztünk meg, sötét volt és fáztunk is, a vacsorát már régen lemozogtuk, de a sátrakat fel kellett verni.

Másnap, még indulás előtt néhány vállalkozó szellemű fiú elment egy helybéli bácsikával, és segítettek megkopasztani a cseresznyefáját. Az akció eredményét, kb. 10 kg cseresznyét 10 perc alatt pusztítottuk el. A fiúk az erdő szélén sorba álltak, és magköpködési versenyt hirdettek. Az nyert, aki eltalálta a kifeszített szárítókötelet. Végül útnak indultunk.

Szerencsére nem kellett túl sokat evezni, így mikor megérkeztünk a következő szálláshelyünkre (Mecsérre), még volt energiánk fürdéshez, sőt a török-magyar ütközetre is ezen a napon került sor. Az izgalmas vizicsatában szinte mindenki részt vett. Labdával kellett az ellenség hajójának orrában álló katonákat kilőni. Közben a kormányosnak arra is vigyáznia kellett, hogy nehogy nekiütközzön az ellenség hajójának, mert akkor mindkét hajóból kiesett egy-egy ember. Több hajó is befordult a vízbe a nagy harc hevében. Végül döntetlen lett a verseny, mert egy török és egy magyar hajó maradt meg, és azok egymásnak rohantak. Este a vacsora zöldborsó volt, ahogy ez már hagyomány csapatunk tábori életében. Nem telik el tábor, amelyben ne kapnánk finom zöldborsófőzeléket. Kivételesen keménytojást ettünk hozzá.

Következő reggel még reggelit sem kaptunk, mikor kihirdették, hogy oszolytól kezdődik és egészen az első pihenőhelyünkig tart a hajók közötti verseny. Az 5 km-es táv helyett 8 km-t tettünk meg. A verseny nem volt szoros, de voltak hajók, amelyek keményen megdolgoztak helyezésükért. Mindenféle kategóriában indítottuk a versenyt, a nyertesek szalagot kaptak az evezőjükre. Következő táborhelyünkre hamar odaértünk. Megpróbáltunk egy függőhidat építeni a Duna fölött, de sajnos nem sikerült, mert nem lehetett eléggé kifeszíteni a kötelet. Viszont legalább volt idő arra, hogy a tábor első műsoros tábortüzét megszervezzük. Lassan öt napja voltunk együtt, de tábortűzi program egy nap se volt. Végre megcsináltuk az elsőt. Énekekkel, játékokkal előadásokkal szórakoztattuk egymást.

Következő napra aztán minden erőnket össze kellett szedni. Egésznapos erőltetett menet várt ránk. Csak eveztünk, eveztünk és nem volt mindig víg a társaság. Ráadásul egy átemelést is végig kellett csinálni, ami közben egyik cserkészünk úgy elvágta a lábát, hogy nagy vértócsát hagyott maga után. Szerencsére tábori orvosunk kitűnően vizsgázott elsősegélyből, így nem lett komoly a baj. Legalább megtudtuk, hogy hol van Mosonmagyaróváron a kórház. Később ennek még hasznát vettük. A derékig érő iszap, amiben a hajókat kellett átvontatni, megihlette a Bögölyvér nevű hajó legénységét (leányságát), és egy négyszólamú dalt írtak Zöldtrutymák címmel. Az egész tábor csodájára járt. Itt kell megjegyeznem, hogy a tábor során találtuk ki a különböző hajóneveket, s ragasztottuk rá a hajókra. Például Halyó, Szeles M., Bögölyvér, Pestis, Huncut, Vasvári Béka, №1., Libaszőr....stb.

Ennek a napnak a közepén pihenésként lelkiprogramunk kicsit hosszabbra sikerült, de azt hiszem ez senkinek nem vált kárára. Végül sötétedésre megérkeztünk, s mindenki mint a hulla, ment aludni.

Másnap reggel misével kezdtük a napot Mosonmagyaróváron. Sajnos az idő nem kedvezett nekünk, esős, borongós időben kellett továbbmennünk. Az útvonalon egy leszakadt híd helyett ideiglenes híd alatt hajóztunk el, amely nagy odafigyelést igényelt. Többször kellett átemelni a hajókat, s a társaság egyre fáradtabb és idegesebb lett. Ráadásul erre a napra kerültek elő a vizicsata sebesültjei, rokkantjai. Voltak köztük vakok, némák, süketek, bénák, s ezeknek a cserkészeknek úgy kellett viselkedniük, mint akik igazi betegek. (Süketek nem hallottak, vakoknak be volt kötve a szemük, stb.) (Megjegyzem, néhány lánynak egész jól állt a némaság.)

Egy híd mellett kötöttünk ki, s az erőink is nagyon megcsappantak, hiszen a sebesültekre nem számíthattunk, sőt segítségre szorultak. Sajnos akadt egy valódi sebesült is, ugyanis az egyik szelíd leányzót annyira kihozta a sodrából az, hogy egy cövek nem akart belemenni a földbe, hogy mérgében a saját lábába dobta. Éjszaka aztán folytatódott a pech-sorozat. Olyan vihar tört ki, hogy sátor se kívül, se belül nem maradt szárazon. Egyesek úgy ébredtek, mintha egy lavor vízben feküdnének. Próbáltuk poénra venni, s elhatároztuk, ha hazakerülünk, lefekvés előtt mindig egy lavor vizet fogunk az ágyunkba önteni.

Ennek ellenére a csapatnak tovább kellett menni. Ezen a napon a hajókat és a társaságot átszállítottuk a Mosoni-Dunáról a Szigetközi ágakba. A Vízügyi Igazgatóság busza vitt minket, a kísérő teherautó pedig a hajókat. A zuhogó esőben a buszra várva körjátékokat játszottunk, énekeltünk, hogy meg ne fagyjunk. A buszozás után táborunk útvonalának egyik legveszélyesebb szakaszát kellett megtenni, amíg állótáborunk helyére, Cikolaszigetre értünk. De szerencsére a vízállás nem volt olyan magas, hogy komoly gondba kerülhettünk volna a szigetközi zárásoknál.

A táborozás során igen közel került egymáshoz a résztvevő hatvan cserkész, kicsik és nagyok egyaránt. Sokat játszottunk, szórakoztunk, énekeltünk, de a lelki programoknak is meg volt a maga ideje. S mikor komolyságra volt szükség, akkor abban is helytálltunk. Az időjárás néha ugyan ellenünk fordult, de ez is csak ideig-óráig tudta kedvünket szegni.

Mindannyiunk számára emlékezetes maradt ez a sajkás tábor, hiszen még most is előjönnek a közösen átélt kalandok, s a jobb poénok. Azt hiszem mindannyian szívesen vállaljuk a jövő évben is a sajkás életet, minden megpróbáltatásával együtt.

A csapatunk másik része lóháton (kerékpáron) és egy tevén (?) érkezett meg Cikolaszigetre, ahol még egy hetet táboroztunk közösen, de erről majd máskor számolunk be.

Fauszt Linda őv. és Németh Balázs őv (sajkás vajda).

PS.: Lehet, hogy az utolsók között voltunk, akik még láthattunk valamit a Szigetköz világából?